Bianco Latte és társai
Amikor először próbáltam a mostanra már szinte ikonikus státuszba emelkedő Bianco Lattét, nem igazán értettem a hájpot körülötte. Jó édes, igen, tejes, karamellás gourmand, de nekem nagyon meh. Aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy egyre gyakrabban nyúlok a kis dekantom után, és teljesen indokolatlan módon ez lett a "vendégség"-illatom: ezt fújom, ha vendégségbe megyek, és viszek magammal valami finomságot, ezt fújom, ha én vendégelem meg a családomat vagy a barátaimat, fújtam, ha valami kis édes semmiségre vágytam alváshoz, vagy ha napközben kedvem támadt hozzá. Érdekes módon viszont utcára, munkába, egyéb társasági eseményekre sose.
Ahogy azonban minden népszerű illatnak, ennek is számos változata jelen van a piacon - és nemcsak klónok, hanem korábban megalkotott, vagy nem szándékosan hasonló illatokkal is találkozhatunk. Én most azokat szedtem egy csokorba, amik az én orrom szerint nagyon "egy kaptafára" készültek. A lista természetesen nem teljes, lassan minden héten kijön valami, ami ebbe az illatcsaládba illeszthető, de én azokat gyűjtöttem össze, amiket én kipróbáltam - bízom benne, hogy ez is segítség lehet mindenkinek, aki ebben a kategóriában keresgél.
Giardini di Toscana: Bianco Latte (2023)
Silvia Martinelli illatát szerintem már senkinek sem kell bemutatni, viszont nem éreztem volna teljesnek a listát a trendet elindító Bianco Latte nélkül. A mindenki által jól ismert illat a karamellának, tonkababnak, méznek, vaníliának és fehér pézsmának köszönhetően olyan, mint egy nagyon sok felhabosított karamellás tejjel kínált rendkívül híg tejeskávé, melynek a tonkababból izolált kumarin ad izgalmas fűszerességet, és sokak számára kissé bántó, púderes-szúrós fennhangot. Kiváló tartósságú és hatósugarú darab - volt, amikor először megjelent, állítólag az újabb batchek már nem közelítik meg a korábbi színvonalat. Ezt én sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom, az enyém teljesen jó volt.
Maison Mataha: Escapade Gourmande (2020)
Megoszlanak a vélemények arról, hogy ez a két illat mennyire hasonló, az én orromnak nagyon. Vincent Ricord parfümjében nincs karamella és méz, van benne viszont barnacukor, vanília, tonkabab és pézsma, a jellegzetes fűszerességért pedig benzoin felel. Szerintem megegyezhetünk abban, hogy ha nem is klónok, mindenképp egy illatcsaládba tartoznak, de ha a Bianco Latte a tejeskávé, akkor az Escapade Gourmande a panna cotta. Ha választani kellene, én jobban szeretem ezt, mint a Bianco Lattét, mert pont annyival kevésbé fűszeres-púderes, hogy az én ízlésemnek kellemesebb legyen. Nagy hátránya viszont, hogy rajtam egyátalán nem tartós, így számomra semmiképpen nem érné meg az árát.
Jovoy: Fire at Will (2021)
A Fire at Will-ben Vanina Muracciole a vaníliás, barnacukros pézsmás alapot mimóza, borostyán és vetiver segítségével tette kifinomultan parfümössé. A három közül szerintem ez a leg-vaníliapudingosabb, és mivel közel sem annyira arcbamászóan erős, a maga módján a legelegánsabb is. Viszont nem tudom, hogy az én orrom engedi-e csak el, vagy tényleg nem túl tartós, de én kifújás után max 10-15 percig érzem - de addig nagyon jó. Jó szívvel így csak kipróbálásra ajánlom, de ha a te bőrödön működik, akkor biztosan nagyon finom illatod lesz :)
Lattafa: Eclaire (2024)
Az egyik legtermékenyebb arab parfümház, a Lattafa rukkolt elő az első, jelentősen olcsóbb alternatívával, ami ennek megfelelően hamar meg is hódította a tiktok népét. A kellően ízléstelen csomagolás mögött rejlő parfümben már az illatjegyekkel sem árultak el titkot: karamell, tej, cukor, méz, vanília és pézsma, de hogy mégse legyen azért teljesen ugyanolyan, megtámogatták fehér virágos és praliné akkordokkal is. Az Eclaire-re fokozottan igaz, hogy hagyni kell, hogy beérjen a polcon, mert első fújáskor szinte csak alkohol és égett gumi illékony illatát éreztem (pedig dekantot próbáltam, nem is új flakont), amiben ugyan felsejlett a Bianco Latte igérete, de jópár hónapot várnom kellett, hogy hordhatóvá szelidüljön benne az alkoholos égetett gumi - amit viszont sokan nem tudnak elengedni. Kipróbálni érdemes, de nem kell meglepődni, ha csak egy szintetikus katyvaszt érzékel az ember belőle.
Riiffs: Noor (2025)
A feltörekvő arab parfümgyár, a Riiffs néha meglepően jó minőségű illatokkal kápráztat el, és a világ legborzasztóbb, leggiccsesebb csomagolása mögé bújtatott Noor is egy igen kellemes csalódás volt.
De most komolyan, hát hogy néz már ez ki? Az egy dolog, hogy a forgóajtószerűen működő dobozba rendszeresen beleszorul a cucc, de ez az üveg magában nem áll meg, és el nem tudom képzelni, ki találta ki, hogy a fegyverszerűen súlyos, zavarbejtő formájú flakont majd egy pillekönnyű, olcsó műanyag vacak fogja megtartani, ami nem is elég hosszú ahhoz, hogy ne dőljön ki benne az egyensúlyi helyzetből a parfüm. A kupak pedig ugyan nehéz és látványos, az oxigéntől nem védi meg a fújókát, ami mondjuk lehet koncepció is akár, mert így a "beérési" folyamat is felgyorsul tulajdonképpen.
Node, elég a puffogásból, beszéljünk magáról az illatról. Sok újdonságra itt sem kell számítani az összetevőket illetően: karamell, tej, vanília és pézsma. Amivel újítani próbálnak, az a gyöngyvirág, amit van, aki kiérez, van, aki nem, de összességében egyértelműen a Bianco Latte "inspiráció". Ebben én hálistennek nem érzem az égetett gumis-alkoholos hatást, és egész tartós is rajtam - személy szerint ezt javasolnám az Eclaire-rel szemben, még akkor is, ha utána a szekrény mélyén kell majd rejtegetnünk az ordenáré üveget.